2017. május 20., szombat

Lengyelpiac

Régen, még az előző évszázadban (upsz, ez így elég kemény) Anyukámmal minden szombaton a Lengyelpiacra mentünk. Úgy kb reggel 8 körül. Előtte a rendes piac volt a program, oda hajnali fél hétkor már illő volt megérkezni. Nyilván, mivel később-értsd 8 óra után- már csak a maradékot lehetett csak megvenni...
Gyerekként, tiniként, ifjú asszonyként, később már anyukaként, gyerekestül mentem, mentünk.

Aztán egyszer, Tatám hosszú idő után lángost kívánt. Lengyelpiacosat. Vittük boldogan a dédunokájával a kezemben, de a bejárati ajtóból kilógó lábának a látványa megállított...már nem tudta megenni, elment, örökre.

Aztán később, sajnos pár évre rá, Anyukám is követte Őt.
Idén lesz 12 éve.

Én 2 éve élek itthon, újra. De csak ma jutottam ki újra oda.
A Lengyelpiacra.
Zsével.
Na meg persze a Kicsivel (nálunk nincs elvágva a köldökzsinór, nincs olyan, hogy nem jön. Szimbióta.).

Nem igazán tudtam, hogy miért is megyünk ki.
Alapvetően inkább kíváncsi voltam, mit találok?
Tulajdonképpen a feeling nem változott, és közben mégis. Régen a ruhák, a konyhai dolgok, műanyagok érdekeltek. Ma viszont. Ma úgy éreztem, ismét a szeretett flohmarktomon vagyok. Kint, Kielben. Csak itt nem 20 centért veszel Villeroy & Boch tejszínkiöntőt, és nem fisch & chipset eszel a barangolás után. És persze nem érzed a levegőben a tenger sós illatát...de itt is megtaláltam azt a placcot, ahol nekem árulsítottak direkt.

Először egy angol mintás kiöntőt és hozzá illő tányért vettem magamhoz. Hó vége van így hó közepén, mögöttünk egy Érettségizőt búcsúztató ballagással, ajándékkal, vacsorával, meg a röpke tizenegynéhány hetes nyári szünetből is megoldottam egy hetet táborral a Kicsinek (a többiben majd kiküldöm a kukoricaföldre, nagyszülők és apa felügyelet híjján) anyagilag, szóval nem gondoltam nagy költekezésre. Félve mentem az árushoz. Ránézett a két -nekem- szépségre, majd közölte: 300,- Ft. Komolyan mondom, remegett a kezem az örömtől, míg az aprókat halásztam. Viszont rögtön vérszemet kaptam, és tettem még egy kört. Találtam 2 azonos kék mintás Bavaria tányért, meg egy bordós rózsásat, és egy formára tetszetős kiöntőt. Árus ránézett, és mosolyogva 400,- Ft-ot kért az összesért. Hát, én azonnal éreztem, ez a Kánaán, a Paradicsom, meg a Nirvána.
A levezetőkörben láttam meseszépgyönyörűenszépséges szekretert, amire sosem lesz pénzem, vagy helyem. (Kénytelen vagyok ezt mantrázni, különben még a falba kezdem verni a fejem, amiért otthagytam.)
Meg kandallóórát, majdnem olyat, amit Kielben vett a férjem nekem, aztán két éve nem én élvezem az ajándékomat, de ez egy másik bejegyzés.
Meg...nos...találtam 4 itthon szerintem sosem forgalmazott Ikeás tálkát, meg 3  gránit tányért.
Kérdeztem az árust, aki átkiabált az asszonyának, rá bízván a döntést. Asszony rámnézett: 200/db az Ikeás, meg 200 a tányérok dbja is. Tétovám vissza akartam rakni őket, hisz az előbb pár méterrel odébb sokkal jobb áron vásároltam. A férfi rám nézett: a tányérokat 150-ért viheti. Tanácstalanul lamentáltam pontosan fél másodpercig, mire megint rámnézett: a tálakat 600-ért viheti!
Hurrá, gondoltam, mire a férfi ismét rámnézett: 1000-ért viheti az egészet!

Zsé barátnőm kívülről figyelt, majd csak ennyit kérdezett: a férfi önmagával alkudozott?! Mert te egy szót se szóltál...
Ugye? Meg se akartam venni igazából, de ha már ennyire jól alkudozok szó nélkül, csak nem hagyhattam ott!

A legközelebbiig...!





























2017. május 7., vasárnap

VégreZöld

Az van, hogy ismét vettem sárga és kék festékeket. De most okosabb voltam, és csak a sárgát öntöttem bele a fazékba, a kékkel megszíneztem.
Az első motring igazi kiwi éspervagy lime színű lett.
A második már halványabb. Kisé mohásabb szín lett.
A harmadik motring meg egy árnyalattal halványabb, szürkésebb, kopottasabb.
Nekem tetszik.

Ha nem felejtem el feljegyzetelni a miként és hogyan kérdéskört a tapasztalatokkal együtt épp a felejtés ellen, akkor talán a következő festésnél már jobb leszek.

A legközelebbiig...!

Anyák napja

Forrás:
WMN blog, D. Tóth Kriszta

"Jobban hiányzol, mint valaha,
pedig rég nem vagyok gyerek.
És nem hiszem már, hogy e Földön az anyukám a barátom lehet.
Amikor kicsi voltam még, arra vártam nagyon-nagyon,
mikor leszünk már egyidősek egyszer egy szép napon?
Álmomban, hogy egy felhőn majd mi ketten jól elbeszélgetünk,
nem számít egy kis korkülönbség, a legjobb barátnők leszünk.
Elmeséljük a szerelmeket s hozzá az összes bánatot,
amint az élet elénk sodor egy alkalmas padot.
Elmeséled végre talán, hogy mikor fájt legjobban az élet.
Tudod, a vidám öregasszonyok egymásnak mindent elmesélnek.
Elmagyarázod azt is nekem, mit akkor homály fedett.
Vártam, hogy egyidősek legyünk, mert akkor már lehet.
Álmomban, hogy egy felhőn majd mi ketten jól elbeszélgetünk,
nem számít, hogy az anyukám voltál, a legjobb barátnők leszünk.
És annyi mindent kérdeznék tőled,
amit csak most tudok, hogy nem tudok,
de nincs már kitől megkérdeznem,
hiszen mind itthagytatok."

(Müller Péter Sziámi: Kár, hogy soha nem lehetünk egyidősek - a vers Békés Itala Szaltó mortále c. nagylemezére készült.)