2015. március 27., péntek

3:0 a fiúknak

Tegnap reggel Nagylány mély, bariton hangon közölte velem, kissé rosszul van, főképp tüdő tájon...

Alig két órás várakozás után doktor néni hangos hümmögések közepette közölte, hogy tüdőgyulladás!

Hurrá!

Ezt nevezik családi együttérzésnek, nem?

Ezek után barátom, Gugli segítségével kiképeztem magam egy gyorstalpalón a tüdőgyulladásból.

Nos, kérem szépen, van olyan, h bakteriális fertőzés során bekövetkező Gyuszi.
Mint tudjuk, Gyula ellen Anti beválik.
Ahogy a mi esetünkben.

Van a vírusos tüdőgyulladás, na, ott Anti nem bevethető.

Pihenés, fekvés ajánlott.

Ennek szigorú betartása végett tegnap délután 5-kor ágynak is estem, miután a pihenésre ráhangolódtam egy kis takarítással, mosással, bevásárlással és főzéssel.

Kirobbanó örömmel konstatáltam ébredés után, hogy fáj a fejem.
Ez nem nagy dolog.
Csakhogy a tuti gyógyszeremből már csak egy szem volt.
Ja, hogy ha a héten többször is voltam az orvosnál és miért nem írattam fel újabb dobozzal?
Én akartam... Csak megtagadták. Mert túl sűrűn szedem. És túl erős. Ez volt a magyarázat.
De azt beszéltük a Férjemmel, hogy azt éreztük, inkább néznek drogosnak, vagy dílernek.
Viszont kaptam beutalót a Neurológiára.
Ha ott meg tudom győzni a dokit, hogy márpedig nekem jár a havi több doboz, akkor kaphatom.
Addig viszont... Ma reggel csak bevettem az utolsó szemet.
Innentől sűrűn imádkozok Mekka felé fordulva, hogy ne legyen gyógyszerre szükségem!

Mivel vasárnap meg Palmsonntag, megyünk a templomba, a Kicsinek megint  "fellépése" lesz.
De addig is segít imádkozni, az előadás egyik dalának refrénjét énekli egyfolytában: Halleluja, halleluja...!

De, hogy valami örömhírt is mondjak, szerda délután Alpacat simogattunk.
Annyira jófej jószág, és olyan finom a szőre!
Mint említettem vala, egy párszor, a világ vége meg egy napra faluban lakunk, teszem hozzá, szeretjük.
Még közel két év után is van egy csomó hely, amit nem fedeztünk fel.
Viszont, van egy, a szívünknek kedves hely, ahol 5-6 szarvasbika van.
Gondoltuk, attól, hogy mi betegek vagyunk, még a Kicsinek kell a szórakoztató program, akkor menjünk, nézzünk szarvasokat.
Férjemről egyet tudni kell: már felfedezett helyeken simán el tud tévedni, viszont vadidegen helyen érzésből tudja, merre kell menni.
Ennek megfelelően persze, hogy nem a
szarvasoknál kötöttünk ki.
Találtunk viszont egy Alpaca farmot.
Férjemben azt szeretem, hogy ő könnyedén létesít kapcsolatot idegen emberekkel is. Így viszonylag keveset problémázott azon, hogy megkérje-e az ottaniakat, engedjék már meg, hogy megnézhessük az Alpacakat.
Kedvesek voltak, bemehettünk, sőt, a gazda a Kicsire való tekintettel a simogatást is megengedte.
Ami nagyon tetszett nekünk, hogy a gazda kb. 13 éves lánya úgy vezetett ki egy Alpacát, mint más egy lovat. És olyan viszonyban vannak egymással, mint egy hétköznapi háziállattal.
Hazafelé beszéltük is, milyen dialógus zajlik adott esetben a kislány és egy ismeretlen között:
Szia, neked van háziállatod?
Van.
Kutya?
Nem, Alpaca...

Azt már megszoktuk, hogy itt minden háznál van tehén, 30-50 db., minimum.
Azt is, hogy mész, lassan úgy érzed, már a térképről is lementél, amikor egy kicsiny falu egyetlen utcájában felnézel az egyik ház üveges verandájára, és visszatolatsz, mert a garázs az, csak üvegből, és van benne 3 gyönyörű veterán autó...
Vagy, hogy a hegyoldalban nem tehén legel az elkerített részén, hanem muflon, vagy szika szarvas.
De hogy mármég Alpaca is?!

Még hogy unalmas a vidéki élet! 

A legközelebbiig...!

2015. március 25., szerda

Gyuszi és Anti

Gyulát örökbe fogadtuk. Hosszas huzavona előzte meg, őszintén szólva, inkább volt részéről ragaszkodás, mint részünkről. Én, személy szerint tegnapig határozottan el is utasítottam. Ennek több oka volt.
Gyula már van az életemben, Apám képében. Gyulából több nem kell, nehogy sértődés legyen.
Másrészt, meg az előzmények nem voltak annyira Gyulára hajazóak.
Aztán, egy egész éjszakán át tartó köhögő roham után tegnap reggel Férjem úgy döntött, hogy megyünk orvoshoz.
Én, úgy gondoltam, hogy csak a kísérő szerepét látom el, de rám lett parancsolva.
Aztán, közöltem az orvossal is, hogy nekem semmi bajom.
Majd ő is közölte velem, hogy valóban, csak annyi, mint a Férjemnek.

Tüdőgyulladás.
Mindkettőnknek.
Házasságban így kell, nem?
Jóban, rosszban, együtt.
Sosem hittem volna, hogy mi ezt ennyire tökélyre visszük...

Szóval, Tüdő Gyuszi így már hivatalosan is velünk lakik.
Azonban a doki úgy döntött, hogy ha már ilyen népes a család, Anti is elfér benne.
Így felírt mindkettőnknek gyógyszert, Anti Biotikum személyében.

A sok, előírt pihenést délután a fogorvosnál kezdtük.
Mert Férj telhetetlen, és neki kell egy kis gyulladás máshová is.

Addig mi a Kicsivel a parkban élveztük a napsütést.
És a természet nyújtotta szépségeket.












A Kicsi eljátszotta a Minotaurusz szerepét is, naná, hogy rózsaszínben. Egy magára is valamit adó labirintus lakó csakis ilyen színben pompázhat.


Aztán, Anya úgy gondolta, hogy ideje beavatni az élet nagy dolgaiba is a gyereket, mert 5 és fél évesen ez már igencsak időszerű. Így van egy új játékunk, a Szeret, nem szeret:




Azt még nem igazán értjük, hogy kiről is van szó, de a rutinhoz kell a sok éves előgyakorlat.

A legszebb a tegnapi napban azonban akkor jött el, amikor a Kicsi közölte, Anya, meg kell fogni a fát, mert akkor energiát adunk neki.


Próbáltam meggyőzni ennek ellenkezőjéről, miszerint minden álmoskönyv, keleti tudomány és sámán szerint a fa adja az energiát, nem pedig mi neki, de lehetetlen volt.
Valahol, meg is értem, mert két napja pörög a gyerek, megállíthatatlanul. Annyi energia van benne, mint hat hektár erdőben.
Hétfőn este nem sikerült őt lefektetnünk, mindent kitalált, csak hogy ne kelljen ágyba kerülni. Majd arra a kérdésünkre, hogy mit evett, amitől így pörög (vagy mit szed, mert akkor adjon belőle nekünk is...), közölte, a borsófőzeléktől ilyen !
Én kérek elnézést, soha többet ilyet! Még nem fejtettem meg, hogy a borsó vagy a főzelék típusú étel van-e rá ilyen hatással, jelenleg a kísérleti szakaszban vagyunk.

Megjegyzem, én óvatosan mertem csak a fához nyúlni, tartok tőle, hogy kiírtottam...

Délután, ahogy hazaértünk, Férj elvonult meditálni két párna közé, és ütemesen horkolni kezdett.
Kései ebédünk és némi játék után azonban éreztem, hogy az én szavatosságom is lejárt, így rövid időn belül takarodót fújtam...magamnak. Gyereket a lábamnál a tv elé ültettem gondos anyaként (jó, azért had higgyem azt, hogy ilyet más is csinál néha...), és beájultam.
Egy óra és egy antibiotikum után betegebben ébredtem, mint előtte voltam.

És ha még nem éreztem volna elég rosszul magamat, este Férjjel egy JFK-ról szóló filmet néztünk meg.
Éjjel, a világ vége falun, ahol még közvilágítás sincs, kissé leterhelt szervezettel olyan filmet nézni, amiben az eredeti felvételt mutatják, ahogy szerencsétlen Kennedy fél koponyája lefittyed...?!
Köszi Apa, innen is, de azt hiszem, maradok a Szívek Szállodájánál, rongyosra nézve.

Nemrég jöttem meg a reggeli sétámból. Orvos nem mondta, hogy ilyet nem lehet, az idő viszont gyöngyörű.

Szomszéd néninkkel visszafelé összefutottam, egy kevés vitamint ment gyűjteni.
Friss csalánleveleket szedett, teának. Mondta, hogy nagyon jó vértisztító, három hétig szokott kúraszerűen fogyasztani belőle.
Aztán mutatott egy növényt, azt mondta, Kirsche a neve, de szerintem nem jól értettem, mivel az a cseresznye. De határozottan, 3x is elmondta, majd ha lesz kedvem utána kutatok, mi is lehet pontosan.
Salátának nagyon jó, pl. krumplisalátába.
Ízre olyan, mintha répát enne az ember, sok benne a vitamin, tehát eszem.


És ha már vitamin, már csak a színe miatt:



És néhány kép rólunk, nálunk:







Sütöttem aranygaluskát. Nagyon finom lett. Csak kevés. És a dió, nos a mai diók már nem olyanok.
Bezzeg az én időmben!




A legközelebbiig...!

2015. március 21., szombat

Fáj

Fáj-e a fejem? Fáj.
Tegnap egész nap ágyban voltam? Igen!
Köhögök? Igen!
A huzattól beállt-e a nyakam? Igen!
Férjem háziasszony, szakács, bejárónő, óvóbácsi, ápolónő, vagyis ANYA volt tegnap? Igen!

Hálából ma reggel kapott egy vitaminbombát!

Én meg a délelőtti boldogság után - miszerint már fel tudok kelni szédülés nélkül, és a nyakam is mozog kb. 20 fokban -, migréngyanús vagyok-e? Igen!

A legközelebbiig...!

2015. március 19., csütörtök

Ágyjelenet

Nos, határozottan nem így terveztem a mai és a holnapi napot.
Végre megoldódott Férjem által egy problémám, így haladtam is a határidős munkámmal.
Aztán, 3 órányi huzatban ülve gépelésnek most az az eredménye, hogy fáj mindenem, visszatért a köhögés, és a hátam majd be szakad.

Pedig nekem dolgoznom kell!

És már teát is iszok, ami csak és kizárólag akkor történik meg, amikor nagyon rosszul vagyok.

Tudom, ez nem egy akkora betegség. Már épp elhagytam volna magam, amikor az Elefántcsonttorony blog újabb bejegyzését olvastam.
Hol vagyok én Hozzá, Hozzájuk képest?

Úgyhogy, bár most gépelni nem tudok, de ágyban fekve talán a horgolás menni fog.
Bár, kissé erőtlen a karom, de ha már 2-3 rombusz, azaz ananász mintát befejezek, akkor az már haladás!

Jól vagyok, jól vagyok...!

A legközelebbiig...!

Mondtam, hogy Tavasz!

Igen, igen, igen!

Végre megjött a várva várt jó idő!
És felénk rajzanak is a traktorok! Persze, tudom, sok helyen ilyenkor a motorosok lepik el az utakat, és az arra hajlamosak szívét fájdítja egy-egy jól adott gázlöket, de nálunk az egy főre eső traktorok száma igen magas. Ezt brit kutatók is bebizonyították. (vagy legalábbis minden tudományos tény mögött brit tudósok állnak, a hírek nagy százaléka így kezdődik...)

Mostanában a reggeleket azzal töltöm, hogy az ovisbusztól hazafelé sétálok egyet, mert annyi jele van a tavasznak a melengető napsütésen kívül, hogy nem győzök betelni velük:







A keddi sétám alkalmával találtam egy fadarabot, és rögtön beugrott, hogy ez milyen jó lenne Húsvéti dísznek.



Pár tojáshéjra, mohára, és egyéb kis apróságokra van szükség, a végeredmény meg csak a fantáziánkon és a kézügyességünkön múlik:





Gyűjtöttem egy kis áfonya ágat is, vázában jól mutat. Skandináv lakberendezési oldalakon nagy divat, gondoltam, miért ne?

És, a legjobb, hogy megjelentek az első medvehagymák is a kertünkben!



Nem olyan régen elkészült a kopogtatónk is, vagy ajtódísz, ki minek nevezi.
Horgolás van rajta, naná, ha már ahhoz értek legalább.


A háttérben zajlik az életünk, nem is kis fordulaton, de majd ha minden biztos és fix lesz, akkor fog kiteljesedni igazán.

Lányként sokat sportoltam. Kosárlabdáztam, több, mint 10 évig, a legendás Hege (Hegedűs Mária) kezei alatt kezdtem, (kicsiny városom nagyrabecsült lány edzője), egyesületi kis kék könyvemre nagyon büszke voltam. Amikor sportorvoshoz kellett menni, már magamra annyira nem, mert valahogy mindig elvétettem, hogy a vizeletvizsgálathoz az anyagot "otthon hagytam"... Aztán persze amíg kisebb voltam, Anyukám nem győzött velem az SzTK-ban Szőlő Márkát itatni, meg vízcsapot folyatni, hogy valami produktum legyen...
Aztán, amikor a középiskolát befejeztem, és elkezdtem dolgozni, a futópadon, vagy a Ligetben futottam, illetve amíg tudtam, hétvégenként egy remek kis csapattal kosaraztunk.
Második leányom születése után valahogy teljesen háttérbe szorult számomra a mozgás. Néha persze rámjött, és akkor futottam, vagy otthon valamilyen edzésterv alapján mozogtam.
De rendszeressé nem vált újra az életemben.
De most, hogy 40 fölé jöttem (maholnap 41 leszek), teljesen magával ragadott ismét a sport, a mozgás iránti vágy, és legfőképpen az azt követő jóleső érzés!
És valahogy nem értem, hogy mi emberek, miért tudunk bármilyen kifogást találni csak azért, hogy ne kelljen mozognunk, pedig utána tényleg azt érezzük, hogy "ide nekem az oroszlánt", mert annyira feltölt és feldob.
Na, jó, azért azt se hagyjuk ki, hogy a kezdetekkor elég nehezen megy minden.
Nálam például egy-egy edzés alkalmával megjelenik Darth Vader. Egyrészt, rohadt sötéten látom azt a közel 40 percet, amit még meg kell csinálnom, másrészt meg úgy sípolok, hörgök, mint az említett úri ember!
És a Csillagok Háborúja stábja teljes pompájában megvan: hajilag tiszta Chubaka vagyok, mozgásra, estére meg C-3PO. (világtalanságomat mi sem bizonyítja jobban, hogy magát a filmklasszikust csak pár részben élveztem, holott Férj Bibliája film formájában, baráti körben is a Szent Grálhoz hasonló tiszteletnek örvend, én meg most tudtam meg nem olyan régen, hogy a robotok nevét, miszerint ÁRTUDITU és SZÍTRIPIÓ azt úgy kell írni, hogy R2D2 és C-3PO...mondjuk, ebben a filmcsodában nem csak ezeket a dolgokat nem érte(tte)m eddig, hanem sorolhatnám még, miszerint, miért van az, hogy lézerkardjuk, meg ide-oda kivetíthető kommunikációs csatornáik vannak, és egyébként egész birodalmak élnek meg egy-egy űrhajószerű lapostányérokon, de olyan Krisztus előtti ruhadarabokban járnak, és minden olyan kopár, és egy darab jakuzzit nem látok, mert egy sima, halandóknak való fürdőkádat azt mégsem néznék ki belőlük, de hogy egy modern, tuti jakuzzit se látok soha?!)

Na, szóval, visszatérve a mozgásra, Férj közölte, hogy két év múlva egy maratont le akar futni, így most minden erejét és szabad kapacitását erre fordítja, hogy ennek eleget tudjon tenni.
Én meg eldöntöttem, hogy bár sosem voltam bombanő, így most sem leszek.
De a sportot az életünk részéve tesszük, a Kicsi előtt jó példával járva.

Ezen felül, azt kell mondjam, eljön az az idő, amikor az ember testének nem elég az, hogy a tükör előtt körbeforogva megállapítja a kedves tulaj, hogy de jó, még mindig nincs narancsbőröm!
Viszont van az a csúnya, fránya gravitáció.
És az bizony érdekes dolgokat művel.

Szóval, mindenkit arra tudok csak biztatni, hogy mozgásra fel, mert csak magunknak teszünk ezzel jót!

Jóga, futás, kardió edzés, spinning, kerékpározás a szabadban, intenzív tempóban való séta, vagy bármilyen, de rendszeres mozgás, és máris szebbnek látja az ember az életet!

Már amikor lemegy a lüktetés az agyából, elmúlnak a repkedő csillagok a szeme előtt...

A legközelebbiig...!

2015. március 15., vasárnap

Tél-tavasz, kötés-horgolás

Szörnyűségesen elkedvetlenítő idő volt felénk a héten.
Szinte nem volt nap, hogy ne havazott volna.
Ehhez meg persze jött egy jó kis, hétre szóló migrén.
Beszedtem gyógyszerből a havi adagomat az egy hét alatt, és már az új dobozból is fogyott. Már nem is tudom, hogy mitől lehet. Az egyik oka megvan. De ezen felül jöhet a meleg, vagy a hideg, a szél, a napsütés...És most már azt is megfigyeltem, hogy a fehér liszt sem a kedvencem. Bár a Férjem szerint ezt csak beképzelem, de határozottan állíthatom, hogy nem.
Így most áttértem a zöldséges köretekre, illetve a krumpli és tészta helyett is újabb dolgokat próbálunk ki.
Nagy kedvencünk a brokkoli-gomba-hagyma-paprika vajon párolva. De vettünk kuszkuszt, árpa gyöngyöt, és ma például polenta lesz.
És persze saláta, minden mennyiségben.




Tegnap vendégünk érkezett, ismét.
Gondoltam, mivel a fiatalember hosszan utazott, akkor valami laktatóval várom.
És mivel a Férjem már régóta mondogatja, hogy még nem evett slambucot, így összekötöttem a kettő dolgot.
Reggel begyúrtam a lebbencs tésztát. 10 dgk lisztenként 1 tojás. Most ezt találtam, mint bevált recept.
Szép is lett a tészta, pihent is eleget. Aztán leporoltam Nagymamám tésztanyújtó gépét, és meseszép, vékony tésztákat gyártottam.
Bogrács híján a villanytűzhelyen feltettem a kolbászt és a szalonnát, hogy kisüljön belőle a zsír, majd jött a tésztapirítás rész...És itt megbuktam.
Nekem mindig összeragad a tészta. Akármilyen tésztát gyártok, szélesmetélt, vékonymetélt, eperlevél, vagy most a lebbencs. Egyszer volt csak sikerélményem, amikor az egész kisszoba, és az összes szárító és ajtó tésztákkal volt megpakolva. Másnapra olyan szépen kiszáradtak, és csak lazán szét kellett őket törni.
Na, szóval, a fele tészta olyan szépen összeállt egy nagy kupaccá, hogy kedvem lett volna az egészet felgyújtani.
Szerencsére, ismerem a képességeimet, így a másik fele tésztát félretettem. Kis adagokban pirítottam le, így már kissé jobb eredményt értem el.
A slambuc maga ízre nagyon jó lett, de kinézetre?! Nem egy mutogatni való alkat...
Mindenesetre mind egy szálig elfogyott, és még repetát is kértek volna belőle...

Ma végre napsütésre ébredtünk.
Annyira jót tett a lelkemnek, hogy mire a család felébredt, már alig volt mit csinálnom.

Na, persze, ez annyira nem igaz, van még egy csomó félbehagyott munkám, és egy tegnap megkezdett kötésem.

Citron kendő egy, a Fb oldalamon hírdett játék nyertesének, sapka helyett.





De már tényleg a végére kell jussak annak a bizonyos fekete szoknyának is.





Viszont a piros fonalból elkezdtem egy szoknyát kötni a Kicsinek.
Minta nélkül, persze, ahogy szoktam.
Agyban megvolt, hogy mit akartam, így nagyjából azt is csinálom.
A rakott szoknya, mint fazon annyira nem jön ki belőle, de nem is probléma nekem, személy szerint, hogy nem egy pörgős szoknya készül.
Aztán majd meglátjuk, hogy a célszemény mit szól hozzá.
Ja, és az is lehet, hogy az, amit most egyébként színeként kötök, az lesz a visszája. Ha elkészül.
Vagy kétoldalas lesz. Hétfőn sima szoknya, kedden fordított szoknya lesz.
Tök jó vagyok, nem?






A legközelebbiig...!